Elektromos gitár

Cort-G-250 BK elektromos gitár

Az elektromos gitár egy kordofon, azaz húros, pengetős hangszer. Ezen belül egy gitártípus, ahol a pengetett hang megszólaltatása egy elektromos eszköz (hangszedő) segítségével történik, szemben az akusztikus gitárokkal, ahol a hangot maga a gitár rezgőteste hozza létre.

Az elektromos gitár feltalálása, azaz már az 1950-es évek eleje óta szinte minden könnyűzenei együttes elengedhetetlen hangszere. Elterjedése nagyban hozzájárult a rockkultúra kialakulásához, így napjainkra az egyik legnépszerűbb hangszerré vált.

Megjelenését követően indult el az a mozgalom, aminek köszönhetően a zenekritikusok egyre komolyabban vették a „könnyű” zenét és felfigyeltek rá, hogy a klasszikus zene korszaka után is létrehozhatóak maradandó értékű zeneművek. Mára az elektromos gitár betört szinte minden műfajba – átlépve a rock határain, megjelenik a popzenétől egész a dzsesszig szinte mindenütt.

Fejlődése

Az elektromos gitár története 1925-ben kezdődött, amikor George Beauchamp, az amerikai National String Instrument Corporation cég egyik alapítója elkezdett olyan módszereken kísérletezni, amivel a húrok rezgése elektromágneses eszközökkel elektromos jellé alakítható. A módszerre azért volt szükség, mert a kor big band és szving zenekaraiban játszó gitárosok akusztikus hangszereikkel túl halkak voltak, és szólamaikat elnyomta a többi hangszer.

Az első elektromágneses hangszedő 1931-ben látott napvilágot. Beauchamp egy hawaii gitár testére erősítette, majd az így elkészült prototípust megmutatta Adolph Rickenbackernek, aki fém hangszertestek készítésével foglalkozott. Rickenbacker és Beauchamp egy évvel később megalapította a Rickenbacker céget, mely a mai napig foglalkozik elektromos hangszerek készítésével.

Nem ők voltak azonban az egyetlen hangszerkészítő mérnökök, akiket az elektromágneses technológián alapuló hangerősítés foglalkoztatott. Lloyd Loar, a híres Gibson F-5 mandolin megalkotója a Gibson cég hangmérnökeként már az 1920-as évek elejétől fogva kísérletezett a cég gitárjainak elektronikus úton történő hangosításával. 1933-ban a Gibson leányvállalataként új céget hozott létre elektromosan hangosított „spanyol gitárok” gyártására, azonban vállalkozása – feltehetőleg az akkoriban még túl kicsi piac miatt – egy éven belül tönkrement.

A Gibsonnál kifejlesztett hangszedőt Alvino Rey gitáros segítségével sikerrel alkalmazták a Gibson üreges testű gitárjain. Az így létrehozott Gibson ES-150 tekinthető az első modern elektromos gitárnak. A hangszer azonnal sikert aratott – akkori gitárosok szerint ez volt az első olyan gitár, amivel lehetőség volt szólójátékra a többi hangszer kíséretével is. Az új játékstílus úttörője Charlie Christian volt, akinek tiszteletére a Gibson ES-150 a mai napig „Charlie Christian Model”-ként ismert.

Az ES-150 sikerei ellenére számos hibával küszködött, például az üreges test miatt hajlamos volt az öngerjedésre, és sok nemkívánatos felhangot is produkált. Az amerikai jazzgitáros Les Paul felismerte, hogy a tömör gitártest kiküszöbölné ezeket a gondokat. Előállt egy prototípussal, melyet kedvesen csak „Farönk” (The Log) néven emlegetett primitív kialakítása miatt: Lényegében egy fenyődeszkára erősített hangszedőről volt szó, melyet egy üreges gitártestbe integrált. A Gibson visszautasította az ötletet, mivel az ES-150 és a hasonló modellek elég népszerűnek számítottak, és a cég kockázatosnak ítélte meg az új modell bevezetését. Leo Fender rádiómérnök, aki üzletében Los Angeles mellett, lemezjátszók, rádiók és erősítők javításával foglalkozott. Az erősítők javítása mellett a zenészek rábízták gitárjuk javítását is. Leo Fendert bosszantotta a gitárok komplikált felépítése és nehéz karbantarthatósága, és sok kísérletezés után elkészítette saját „tölgyfa-verzióját”. A hangszer több éves fejlesztgetés után 1950-ben Esquire néven került forgalomba. Később Fender felismerte, hogy két hangszedő alkalmazásával a gitár hangzása sokkal jobban variálható, így 1950 végén megkezdték a kéthangszedős változat gyártását eredetileg Broadcaster néven. Miután kiderült, hogy a Gretsch cégnek már van egy Broadcaster fantázianevű dobfelszerelése, a nevet 1951-ben Telecasterre változtatta. Az akkoriban forradalminak számító gitár lett minden idők első sorozatban gyártott ilyen hangszere. A Gibson cég felismerte a tömör fából készíthető gitárokban rejlő lehetőségeket, és Lester Polfuss (Les Paul) tervei alapján 1952-ben elkészítette az exkluzív, mahagóni / jávor testű, ragasztott mahagóni nyakú aranyozott ún. Les Paul Gold Top modelt.

A Fender Stratocaster modell 1954-ben látta meg a napvilágot egy teljesen újszerű, a késpenge elv alapján működő vibratorendszerrel és három hangszedővel. Leo Fender a lakkozáshoz autólakkokat használt, az úgynevezett sunburst felület csak később jelent meg.

Az utolsó jelentős változást az elektromos gitárok területén 1963-ban a Gibson Firebird megjelenése jelentette. A Firebirdnél alkalmazták először a testen átmenő nyakat, ahol a test lényegében a nyakszegmensre ragasztott két oldallapból lett kialakítva.

Napjainkig az elektromos gitár számottevő változáson ment keresztül, de ezek a változások nem igazán forradalmiak, hiszen már meglévő konstrukciós jegyek felhasználásával készülnek. Igazán új anyagok, eljárások az elektromos gitárok készítésénél nem tapasztalhatók, a kulturális tehetetlenség következtében a régi konstrukciók töretlen népszerűségnek örvendenek. A gitárok faanyagának lassú száradása javítja azok minőségét, ami felértékeli a megmaradt régi hangszereket. Hozzá kell tenni, hogy ha a hangszer csak egy szekrényben áll, attól még nem lesz jobb a hangzása. Mint az akusztikus hangszereknél, az elektromos gitár hangzásában is szerepet játszik a hangszer készítésekor használt fa minősége. Nem véletlen, hogy ha a gitártest pl. egy darab mahagónifából készül pl. jávorfa fedőlappal, akkor a megfelelő hangszedők alkalmazásával egy igen jó minőségű hangszert kapunk, melynek hangminősége az évek folyamán egyre javul! A változások érintették a gitártest formáját, anyagát (például szénszálas műanyag) és más szerkezeti elemeket, például fej nélküli konstrukciók, de ezek a szerkezetek nem igazán terjedtek el (a gitárosok többsége konzervatív ilyen szempontból), csak relatív hangmagasságot megtartó tremoló (vibrato vagy nyújtó) terjedt el némiképp (Steinberger TransTrem), de ez is a késpenge elv alapján működik, mint a vintage tremoló. Az elektronika területén is számos újdonság jelent meg (aktív elektronika, húrgerjesztő hangszedő (Fernandes Sustainer, Moog gitárok), MIDI gitár). Napjainkban egyre népszerűbbek a hosszabb menzúrájú ún. bariton gitárok és a 7 húros modellek is.

Gitárhősök kora

Az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején már népszerű hangszernek számítottak az elektromos gitárok, és a rockzene elengedhetetlen kellékévé – sőt szimbólumává váltak. A korábban alapvetően énekesközpontú ifjúság szemében új sztártípus született: a gitárhős.

Egy korabeli zenekritikus az alábbiakat írta: „Hallgassák meg ezt a muzsikust! És jól hallgassák meg! Hamarosan úgy felforgatja a zenei életet, mint egy tornádó. A neve: Jimi Hendrix. Foglalkozása: Gitáros, énekes, zeneszerző, showman, dervis. Abszolút eredeti.”

„ Legyünk tárgyilagosak ebben a kérdésben! A gitár a földkerekség legistenkáromlóbb eszköze lehet. Ezért vagyok úgy oda érte… A túl hangos elektromos gitár, ami szinte már taszító, hát ezt nevezem én jó bulinak. „

– Frank Zappa

Nem Hendrix volt az első, de kétségkívül ő a legnagyobb jelentőségű gitárhős, aki nagyban hozzájárult a hangszer és egyáltalán a rock népszerűsítéséhez. A gitárhősök megjelenésével egyúttal egyre népszerűbbé váltak a koncertek és zenei fesztiválok – például a hatalmas jelentőségű Woodstocki fesztivál.

Üregestestű hangszerek

Bár a klasszikus értelemben vett elektromos gitár tömör hangszertesttel rendelkezik, léteznek ettől eltérő, üreges testű megoldások is, ezeket bizonyos források dzsesszgitárokként is emlegetik. Míg a tömörtestű gitároknál szinte csak a hangszedő, és a gitárra kötött erősítő típusa játszik szerepet a hangképzésben, addig az üreges testű gitároknál maga a hangszertest is részt vesz a hangszín kialakításában. Újabb kutatások szerint a tömör testű gitároknál a testet alkotó fa is jelentősen befolyásolja a gitár hangzását.

Az első ilyen gitárok még mikrofonos hangszedőket használtak, és a rezgőtestbe integrált alkatrészek sokkal érzékenyebbek voltak a külső zajra, mint a tömörtestű modellek megoldásai, ezért a mikrofonokat később hagyományos hangszedőkre cserélték. Az üreges testű elektromos gitárok nagyobb testtel rendelkeznek, és testformájuk jobban hasonlít egy akusztikus gitáréra. Külső ismertetőjegyük ezen felül az általában domború fedlap, melyen f alakú bevágás található. Újabban készülhetnek üreges testű gitárok úgy is, hogy a tömör gitártestbe ú.n. hangkamrákat maratnak, majd egy fedőlapot tesznek rá. Lehet ez esetben „f” lyukas megoldás, de nem feltétlenül szükséges

Az első elektromos üregestestű gitárokat a Gibson cég készítette. Ma is jelentősek a cég ES sorozatába tartozó modellek, de a hangszedő elterjedésével sorra jelentek meg más cégek is a hasonló modellekkel. Ma már szinte minden neves gitárkészítő cégnek vannak forgalomban dzsesszgitártípusai. Az üreges test kivételével ezek a hangszerek felépítésüket tekintve megegyeznek a hagyományos értelemben vett elektromos gitárokéval, egyes modellek még tremolóval is rendelkeznek.

Játékmódok, stílusok

Az elektromos gitáron történő játék alapjai megegyeznek az akusztikus gitárok pengetésével (ami nem azonos a klasszikus gitárral, hiszen ott a húrokat kézzel pengetik, amíg az elektromos és az akusztikus gitárokhoz pengetőt szokás használni), azaz egy kicsi – általában műanyag – pengető segítségével hozzuk rezgésbe a húrokat, míg a másik kézzel a fogólapon lefoghatjuk a megszólaltatni kívánt hangot. Vannak egyéb technikák, például a „tapping”, vagy érintőstílus, ahol a fogólapon kis ütésekkel hozzuk rezgésbe a húrt. Vagy az elektromos gitár pengethető akár kézzel is, ahogyan azt Jeff Beck, vagy Mark Knopfler, a Dire Straits szólógitárosa is tette.

Akkordjáték

Akkordjáték során a fogólapon egyszerre több hangot fogunk le és pengetünk meg, melyek összhangzata produkálja a megszólaló hangzást. A klasszikus rockbanda-felállásban a ritmusgitárosé az akkordjáték szerepe, aki kíséretként szolgál a szólógitáros alá, illetve a zene ritmusát is tartja. Akkordjátékhoz általában a kisebb rádiusszal rendelkező, ezáltal jobban görbülő, a gitáros kezéhez jobban idomuló érintőlap az ideális. Az akkordok lefogása az alacsonyabb fekvésekben bizonyos szempontból könnyebb, hiszen az üres húrok használata miatt kevesebb ujjra van szükség egy-egy akkord megszólaltatásához, ugyanakkor az érintők távolabb vannak egymástól így az összetettebb akkordok lefogása itt nehezebb lehet. A magas fekvésekben történő akkordjáték pedig éppen az érintők közelsége miatt nehéz, hiszen bizonyos lefogásoknál egyszerűen nem férnek el a gitáros ujjai.

Dallamjáték

A dallamjáték általában a szólógitáros feladata. Itt akkordok helyett az egyes hangokat egymás után, változatos ritmusban szólaltatjuk meg. Az egyes hangok lefogása történhet sorban, de a dallamjáték jelentheti egy lefogott akkord hangjainak sorban történő megpengetését is – ekkor akkordbontásról beszélünk. A gitárvirtuózok mind dallamjátékosok, ők csak ritkán használnak akkordjátékot. (Az akkordok tökéletes ismerete természetesen számukra is elengedhetetlen.)

A dallamjátékhoz a nagy rádiuszú, azaz a kis görbülettel rendelkező fogólap az ideális, lehetőleg alacsonyra állított húrokkal, ami segíti a minél gyorsabb váltásokat. Az egyenes fogólap ezen kívül a vibrato játékot és a hangok nyújtását is könnyebbé teszi. Az alább felsorolt különleges technikák mind-mind a dallamjátékhoz köthetőek szorosabban.

Különleges technikák

Az elektromos gitárok hangosításuknak köszönhetően megengednek olyan különleges játékmódokat is, ahol a húrokat nem a szokványos módon pengetővel hozzák rezgésbe, hanem valamilyen más technikát használnak fel, így egészen más hangszínt, hatást kölcsönözve a hangszernek.

Slide

Bár létezik kimondottan slide gitár (igaz, ez kinézetben inkább egy citerára hasonlít), a hagyományos elektromos gitárokon is létrehozható a slide-hanghatás, csak kicsit talán kényelmetlenebben, mint a külön erre a célra kifejlesztett hangszerrel. A slide-játék lényege, hogy a gitáros egy fémes hengert (ún. slide-gyűrűt) húz általában a mutatóujjára, azon a kézen, amivel a fogólapon játszana. Ezt aztán a húrokhoz hozzáérintve átmenetesen lehet változtatni a húrok rezgőhosszát, ezzel a hangmagasságot, egészen egyedi hanghatásokat elérve. Az ilyen hangzás leginkább talán a blueszenészek körében népszerű, de előszeretettel használják más műfajokban is. Bizonyos esetekben fémhenger helyett használatos még üvegből készült slide-gyűrű is, aminek sokkal csengőbb hangzása van, és keménysége révén hangkitartása is jobb, mint a fémből készült változatoké. Kezdetben orvosságos üvegcsét, ill. levágott üvegnyakat használtak. Innen ered a slide gyürű „bottleneck” elnevezése is!

E-Bow (elektromos vonó)

Lényegében egy elektromágneses eszköz, amely mágneses mező létrehozásával hozza rezgésbe a húrokat. Az úgynevezett flageolet/felhangpont fölött tartva, illetve két szomszédos húrra felfektetve rezeg a középen lévő húr, melynek hangmagasságát a fogólapon a kezet csúsztatva lehet szabályozni, vonós hangzást kapva (innen az eszköz neve). Bizonyos gyakorlással a gitár hangtartományának megfelelő vonósokat lehet imitálni. Modernebb változata a Sustainer.

Hammer-on / pull-off / tapping

 

A hammer-on (kalapács) technikához gyakorlatilag csak a gitáros egyik kezére van szükség. A lényege, hogy a hangokat nem az egyes húrok pengetésével szólaltatjuk meg, hanem egyszerűen egy gyors mozdulattal ráütünk a fogólap azon részére, ahol a megszólaltatni kívánt hangot le kéne fogni. Gyakran a pull-off (visszapengetés) technikával együtt alkalmazzák, ahol szintén csak a gitáros egyik kezére van szükség: egy már lefogott hangot felengedésének mozdulatával egyúttal meg is pengetjük. A hammer-on és pull-off technikák kombinálásával gyors szólójátékra van lehetőség a pengető kéz kímélésével.

Legato-technikák: általában csak az első hangot pengetjük, a többi hangot a fogó kéz hammer on – pull off technikái alkalmazásával szólaltatjuk meg. Ez a technika egy homogén, nagyon gyors és folyamatos játékot tesz lehetővé (Allan Holdsworth)

Az érintőgitár-technika, vagy „tapping” nagyon hasonló a hammer-on technikához azzal a különbséggel, hogy általában mindkét kéz hammer-on és pull-off technikákat alkalmaz a fogólapon pengetés helyett. Ez a játékmód virtuóz akkordfelbontásokat és polifonikus játékmódot tesz lehetővé. Az így létrejövő rezgés rövid de intenzív. Legismertebb gitáros Eddie Van Halen, aki ezt a stílust gitárjátékába beépítve, tette ezt a technikát népszerűvé. A stílus legismertebb képviselői Stanley Jordan, Jennifer Batten. A hammer-onhoz hasonlóan kedvelt játékmódszer a gyors és magas metálszólókban. Megfelelő húrmennyiség és kialakítás esetén akár a zongorára jellemző polifonikus szabadság is elérhető. Az ilyen játékmódra külön sokhúros hangszerfajták léteznek: például Warr-gitár, Chapman Stick, Mobius Megatar, illetve a Bunker Guitars és Box Guitars hangszergyártók egyes termékei.

Torzítás, effektek

 

 

BOSS BCB-60 pedalboard. A board a következő pedálokat tartalmazza lánc-sorrendben (jobbról balra): Dunlop Cry Baby GCB-95 wah, Fender PT-100 hangoló, BOSS FS-6 dupla kapcsoló, Marshall BluesBreaker-II torzító, Marshall EchoHead visszhang

forrás: hu.wikipedia.org

Az elektromos gitárok kimeneti jele remekül alkalmas arra, hogy különféle áramkörök segítségével megváltoztassuk őket. Ezeket a technológiákat hívjuk gitár-effekteknek. Az effektek típusait általában hat különböző csoportba soroljuk:

· tone effektek: A kimeneti jel szűrésével, vagy zajosításával a hangszínt változtatják meg.

· modulációs effektek: Különféle pulzáló hatású effektek tartoznak ebbe a csoportba.

· dinamikaszabályzó effektek: A dinamikán (a jel amplitudóján, a gitár hangerején) változtat.

· torzító „distortion” effektek: A jel szándékos zajosítása. (Hasonló a túlvezérelt erősítők okozta hanghoz.)

· pitch-based effektek: A kimeneti jel hangmagasságát variáló effektek csoportja.

· time-based effektek: Az egyes hangokat időben csúsztató effektek.

A torzító effekteket, a pitch effekteket, a Wah effektet, ill. a dinamika szabályzó effekteket a gitár és az erősítő közé, míg a time based, ill. a modulációs effekteket az előerősítő után kell bekötni. A tone effektek esetében pedig mindegy, de nem árt a próbálgatás.

Effekt pedálok

Torzítópedál

forrás: hu.wikipedia.org

Az effektek használatára a legegyszerűbb módot az ún. effekt pedálok adják. Ezeket a gitár és az erősítő közé kötve használhatjuk. A pedálok könnyen kezelhetőek, úgy lettek kialakítva, hogy játék közben lábbal lehessen váltani a különböző effektek között, míg egy külön pedálon a jel torzításának szintjét, vagy a hangerőt szabályozhatjuk. Az ilyen pedálok általában kis jelszinten dolgoznak.

Az egyik legnépszerűbb pedál-effekt az ún. WAH-pedál (szokás hívni wah-wah, vagy wih-wah pedálnak is). Nevét az általa keltett „artikuláló” effektről kapta. Kiemeli a frekvenciaspektrum egy szűkebb tartományát, és ezt a sávot mozgatja a frekvenciaspektrumon fel, vagy lefelé, a pedál állása szerint. Léteznek auto wah pedálok is, melyek a frekvenciacsúcsot automatikusan a gitár hangerejéhez állítják.

Rack effektek A nagyobb effektládák általában magas jelszinttel dolgoznak, több állítási lehetőséget kínálva a hang torzítására. Ezek egymás után kötésére szabványos rack-állvány ad lehetőséget, amibe egymás fölé csavarozhatóak az egyes effektládák.

Hangszerek főoldal