Fellegi Ádám (Budapest, 1941. december 30. –) Liszt Ferenc-díjas magyar zongoraművész.
Zongoraművész-tanári diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerezte kitüntetéssel (1958–1963), majd Paul Badura-Škoda, Jörg Demus és Alfred Brendel tanítványa volt (1966–1968). 1966-ban első díjat kap a Bécsi Intenationaler Meisterkurs versenyén. 1962-től a Magyar Állami Operaházban korrepetitor. 1970-től 1990-ig az Országos Filharmónia állandó zongoraszólistája.
1973 és 76 között számos hanglemezt készített a Hungaroton kiadónál, főként Bartók, Schönberg, Berg, Sztravinszkij és kortárs magyar zeneszerzők műveiből. 1989 és 1996 között önálló, 50 perces televíziós műsorokat készít és vezet a Magyar Televízióban. 1992-ben Kodály Zoltán összes zongoraművét készíti el CD formában (kiadó a Hungaroton), 93-ban pedig 4 CD-s kiadvány készül Nyikoláj Medtner szonátáiból.
1976-ban előadókörúton volt az Egyesült Államokban, és két évvel később egyetlen európaiként vett részt a kortárs amerikai zene versenyén. A következő évben a kanadai Brock University „Artist in Residence” tagja, majd meghívott vendég-szólista a torontói York University-n.
1994 óta lakáskoncerteket tart budapesti lakásában 30-30 érdeklődő, de például várandós anyukák és kisbabák számára is.
A rendszerváltás óta, a filharmóniai szólista státuszok megszűntével állandó munkája megszűnt, és nem kapott Budapesten felkérést azóta sem, de vidéken és külföldön rendszeresen felkérik koncertekre, fellépésekre.
Németül, angolul, franciául és olaszul beszél – saját fogalmazása szerint – „tűrhetően”. Az ezredforduló utáni koncertjein mindig szöveggel kíséri a zeneszámokat, amelyekben részben ismerteti a zenei mű hátterét, alkotóját, vagy a hozzá kapcsolódó érdekességeket, részben pedig hangulati bevezetők ahhoz, hogy a mű élvezetét teljesebbé tegyék.
Részlet a Növekedés.hu- nak adott interjúból, Fellegi Ádám a lakáskoncertjeiről mesél: „ Mindenki számára sokk volt, amikor 1990-ben az összes szólistát elbocsátották a Filharmóniából. A legtöbb zenésznek volt tanári állása, de én nem tanítottam. Botor módon még büszke voltam arra, hogy kizárólag a koncertjeimből meg tudok élni, amit akkoriban kevesen engedhettek meg maguknak. Ötven éves voltam, tíz évvel a nyugdíj előtt, tehát valamit ki kellett találnom. Először az utcazenélésre gondoltam, de azt zongorával nehéz megoldani és valójában nagy presztízscsökkentést jelentett volna. A Vigadóban tartott hangversenyeim után 300-an felírták az elérhetőségüket. Ez a lista az évtizedek folyamán 3300-ra gyarapodott. Kezdetben minden erőmet lefoglalta a lakáskoncertek szervezése. Meglepően sokan jöttek, híres lettem, mert hangversenyt sokan adnak, de lakáskoncertje nincs másnak. Az utcán is állandóan megszólítanak.
Nem mindenki zeneértő, de sokan vágynak arra, hogy valaki bevezesse és beavassa őket a komolyzene világába. Már a Filharmónia szólistájaként is beszéltem a közönséghez, s nem csak nyomtatott műsorfüzetben található információkat adtam elő élőszóban, ami nagyon jó ötletnek bizonyult. A koncert kalendáriumot kevesen olvassák el, és nem is értik meg. Ha a szöveg konkrét zenei helyre utal, azt koncert közben nem tudják beazonosítani. A szakmában a „ beavatás „ sokan húzták a szájukat, azt mondták, hogy ez nem való, illetlen. Hatványozza a hatást és a néző is jobban figyel, ha csak néhány méterre ül az előadótól, látja a művész arckifejezését, hallja a lábdobogását, még azt is ha szusszan. Érzi a művész kisugárzását, ami a távolság négyzetével gyengül.
Általában idősebbek jönnek, nyolcvan százalékban hölgyek. Gondolok azokra is, akiknek nincs pénzük, mivel becsületkassza működik, nekik fizetni se kell. Többen vissza járnak, a vendégkönyvből azt is tudom, hogy honnan érkeztek: Érdről, Nagymarosról, Veresegyházról, Dunaújvárosból, még Szegedről is felutaztak, hogy engem hallgassanak. A szünetben, a kis konyhában sós és édes süteménnyel és innivalóval kínáljuk a vendégeket. A lakáskoncert jó ötlet születésnapi vagy karácsonyi ajándéknak, én játszom akár két embernek is.”