Tallér Zsófia (Dorog, 1970 – Budapest, 2021. április 5.) Erkel Ferenc-díjas magyar zeneszerző.
Zongora- és zeneszerzés tanulmányai után 1992-ben zeneelmélet tanári, 1994-ben zeneszerzői diplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, Bozay Attila növendékeként. 1993-ban a zeneszerzés tanszék demonstrátora. 1994–1995 között a Budapesti Nemzeti Színház zenei vezetője. 1992-ben Hamar Zsolttal, Stollár Xéniával és Bánkövi Gyulával megalapította a NOVUS Kávéház Zenei Műhelyt.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen transzponálás – partitúra olvasást, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zeneelméletet, zenetörténetet, zenedramaturgiát és alkalmazott zeneszerzést oktatott. Egyetemi tanár, az SZFE 2015-től induló vezetői ciklusában oktatási rektorhelyettes volt. Kompozíciói rendszeresen szerepeltek hazai és nemzetközi koncertpódiumokon, komolyzenei fesztiválokon, illetve számos színházi és filmes produkció kötődik nevéhez. Tallér Zsófia zenét szerzett Mundruczó Kornél Nincsen nekem vágyam semmi, Szép napok, A 78-as Szent Johannája, a Kis Apokrif No. 1.-2 filmjeihez, és színházi rendezéséhez, A Nibelung-lakóparkhoz. (A Szent Johanna-szkeccs zenéjéért elnyerte a Magyar Tévé- és Filmkritikusok Díját.) Sok szempontból úttörő munkája a Johanna című, nyolcvan perces operafilm volt. A produkció ősbemutatóját 2005. május közepén tartották Cannes-ban, az „Un certain regard”-szekció keretében.
A komponista mindemellett színházban is dolgozott, leginkább Zsótér Sándorral és Gothár Péterrel. 2004-ben őt hirdette ki győztesének a Balassi Bálint Zeneszerzői Pályázat, „Balassi Bálint nevére” című új reneszánsz nagyzenekari kantátájáért.
2013-ban forgatták a holland-magyar-belga koprodukcióban készülő történelmi drámát, a Kenau című filmet. A film zeneszerzője Tallér Zsófia volt. A filmet 2014-ben mutatták be. Tanárként, magánemberként egyaránt törekedett a tiszta, érthető beszédre, a zeneművek és az emberi kapcsolatok őszinte analízisére. Nem tűrte a becstelenséget és a lelki tunyaságot, minden mondata pontos és örök-örvényű volt. Sosem kért vagy követelt magának semmit, a felkérések és szakmai díjak, elismerések egyértelmű természetességgel követték egymást. Ahogy magával, úgy a növendékeivel szemben is magas elvárásai voltak.
Zeneszerzőként zseni, emberként példamutató jámborságú tanító volt, ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel beszélt mindenről és mindenkiről. Nehezen viselte, ha egy zeneszerző nem áll be a darabja mögé, ha nem látta a kottában a humánumot. A befektetett munkában és a folyamatos fejlődésben hitt. Az erkölcstelen lelkületű embereket kerülte.
Nem ismert megalkuvást, és ezt olyan ön-azonosan képviselte, hogy az ember érezte, ez a helyes és egyetlen út: így kell dolgozni, zenét írni, így kell élni. Betegségét méltósággal tűrte és viselte, közben komponált, tanított, tisztessége, példamutatása, tisztánlátása, barátsága sokaknak hiányzik.