Reményi Attila

Reményi Attila
mmakademia.hu

1959. július 22-én Győrben született, s ugyanitt kezdte zenei tanulmányait is. A Richter János Zeneművészeti Szakközépiskolában zeneszerzést és zongorát tanult. A Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Sugár Rezső és Petrovics Emil növendékeként zeneszerzésből 1982-ben diplomázott. Jelenleg a Richter János Zeneművészeti Szakközépiskola tanára. Számos külföldi és magyar zeneszerzőversenyen nyert díjat. Reményi Attila a hagyományt – kiváltképp századunk zenei hagyományát – tisztelő, egyéni, személyes hangú zeneszerző. Nem feltétlen követője az 1980-as években oly szerteágazó avantgárd törekvéseknek, a kifejező eszközökkel, technikákkal való kísérletezésnek. Jóllehet alaposan ismeri, és mondanivalójához mérten alkalmazza ezeket az eszközöket egyéni nyelvének gazdagítására.” – írta Reményi Attiláról a nemrég elhunyt zenetörténész, Breuer János. Reményi Attilának nem szánt könnyű pályát a sors, de ő nem is örülne „könnyű futásnak”. Stabil személyiség, szilárd értékrenddel. Fontos számára, hogy a legapróbb siker, eredmény mögött is legyen teljesítmény. Emellett bátor is. Kész szembenézni mindazokkal a nehézségekkel, amelyeket az élet rámér, és mer vállalni olyan döntéseket, amelyeket egy alapvetően kényelemre és konformizmusra szocializálódott társadalom értetlenséggel fogad. Azután ezek a döntések rendre őt igazolják. Mindenekelőtt azáltal, hogy nem kell szembesülnie olyan válságokkal, amelyek kikezdik a személyiség integritását. Nincsenek identitás-problémái. Megy a maga útján. Akkor is, ha éppen magányosan, egyedül jár ezen az úton. Mindennek még egy pozitív hozadéka is van. Tanítványainak és tanár kollégáinak feltétlen tisztelete és megbecsülése a győri Richter János Zeneművészeti Szakközépiskolában, ahol évtizedek óta tanít zeneelméletet és zeneszerzést. Hasonlóan neves elődeihez ő is több növendékét terelgette eredményesen a zeneszerzői pálya felé. Közülük később – beleértve András fiát is – ki a könnyű, ki a komoly zenei műfajban, de alapvetően sikeresen pályára állt. Reményi Attila pedig tartózkodó szeretettel figyeli röptüket a távolból. De ha megkeresik, akkor a közelből is: mindig kész önzetlen tanáccsal továbblendíteni volt növendékeit egy-egy megtorpanáskor, vagy váratlan akadály előtt. Ahogy vele is tették egykor azok a tanárai – mindenekelőtt Bácskai György -, akiknek sorsdöntő szerep jutott az életében, és akikre ma is hálával és szívesen gondol vissza. Saját fejlődésének ugyanis volt egy sajátos dinamikája. Megmagyarázhatatlan, szinte abszurd nehézségek minden kezdetkor, majd később, szinte „Deus ex machina” érkezett a megoldás. Mindjárt az elején, a sikeres zeneiskolai felvételi után, véletlenül – vagy talán szándékosan, ki tudja ezt ma már? – egy osztállyal magasabb szolfézscsoportba osztották be, mint ahova évjárata szerint tartozott volna. Rögtön a másodikba. Nagyon nem találta a helyét, rengeteg kisgyerekkori frusztrációval kellet megküzdenie. De azután lassan összeállt a kép, és onnan már sikerrel vette a további akadályokat. Olyannyira, hogy felvették a Győri Konzi zongoratagozatára. Ekkor jött a második megpróbáltatás. Úgy érezte nem tud megbirkózni az összhangzattannal. Már éppen feladta, amikor hirtelen megvilágosodott a zeneelmélet addig összefüggéstelennek látszó struktúrája és ma saját módszerével vezeti be tanítványait a zene harmóniarendszerébe, hogy nekik könnyebb legyen. De sorolhatnánk. Ugyanez ismétlődött a Zeneakadémián, amikor már zeneszerzés-hallgatóként, az első két év után addigi főtárgy-tanára, Sugár Rezső nyugdíjba vonult, és – ekkor már majdnem kész emberként, a családalapítás küszöbén – új tanára, Petrovics Emil merőben más zeneszerzői alkatához és tanári egyéniségéhez kellett alkalmazkodnia. Előtte azonban még a válaszút a Konziban: választás a képzőművészet, és a zeneművészet kreatív kihívásai között. Minden bizonnyal sokat nyomott a latban, hogy Petrovics Emil zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára Győrbe látogatott egy zenei versenyre, ahol hamar felismerte a kamasz fiú tehetségét. A Ki Mit Tud-ok ideje volt ekkor, és Petrovics Emil széleskörű ismertségnek, sőt – ma már elképzelhetetlen – népszerűségnek örvendett.

Reményi Attila talán épp bátorságának és rendíthetetlen hitének köszönhette, hogy mindig találkozott azokkal az emberekkel, akik sorsfordító pillanatokban tovább egyengették az útját. Mindenekelőtt a számára apa-figurát jelentő Bácskai Györggyel, a győri Richter János Zeneművészeti Szakközépiskola zenetörténet-tanárával, aki egy olyan hivatás, a zeneszerzés felé terelte, amelyre talán magától nem is gondolt. És ez a hivatás bőségesen megjutalmazta. Nemcsak a számos haza is nemzetközi versenyen elért zeneszerzői díjjal, kitüntetéssel, hanem a verzatil kreatív tehetséggel, amelynek köszönhetően játszi könnyedséggel mozog bármilyen műfajban, stílusirányzatban. Talán éppen e sokoldalúság miatt találta meg sokára egyéni hangját. Évtizedeken át kereste, olykor küszködve, olykor bizakodva. De régóta ott van már műveiben: legutóbb az egykori főtárgy-tanár, Sugár Rezső emlékére, 2015-ben írt Epilógusban. Abban az Epilógusban, amely több mint három évtized után arról a felismerésről tanúskodik, hogy első akadémiai zeneszerzés-tanárának szikár és visszafogott egyénisége mögött vulkánok húzódtak. Amit az akkori növendék nem értett meg, az érett zeneszerző számára megvilágosodott. Sugár Rezső a saját Epilógusa után márt nem írt több művet. Reményi Attila nem szándékozik lezárni az alkotói pályát. Az ő Epilógusa elsősorban hommage, másodsorban összegzés, számadás arról, amit az eltelt három évtizedben megtanult, megélt, és megértett. Nem véletlenül, hogy több, különböző hangszer-összeállításra komponált Epilógus is található eddigi életművében. Az első, az Epilógus II., mélykürtre és zongorára, rögtön a pálya kezdetéről, még főiskolai hallgató korából, 1981-ből datálódik. Ezt követte – fordított sorrendben – két évvel később az Epilógus I., kürtre és zongorára. Mindkét mű alcímében egy-egy bibliai szöveggel, a „Rorate coeli”, az advent 4. vasárnapi introitus kezdősorával, illetve a „De profundis” kezdetű 130. zsoltárral. Az epilógus tehát inkább összegzés, számadás Reményi Attila számára, amint ezt az 1988-ban nagyzenekarra komponált Epilógus is mutatja. Nem befejezés, búcsú, hanem inkább elköszönés. Lezárása valami olyasminek, ami egyben egy újnak a kezdetét is jelenti. A Biblia amúgy folyamatosan jelenlévő inspirációs forrás Reményi Attila oeuvre-jében. Nemcsak a szöveges karművekben – elsősorban verses zsoltárok formájában -, hanem közvetett utalásként a hangszeres kompozíciókban is, mintegy jelezve azt a mély, rejtett összefüggést, ami az alkotói szférát a belső énhez kapcsolja. Másik mentora, aki felismerve tehetségét, önzetlenül támogatta fiatal pályatársa kezdeti szárnypróbálgatásait, Bozay Attila zeneszerző volt. Korai halála miatt ő már nem érhette meg Reményi Attila pályájának kiteljesedését, amelynek a nemrégiben elhunyt Bácskai György még tanúja lehetett.

Külső szemlélő számára Reményi Attila stílusa elválaszthatatlan a győriségtől. Szülővárosa jellegzetessége, hogy sikeresen forraszt harmonikus egységbe különböző stílusrétegeket, irányzatokat és azok szilárd talajára építve fejlődik tovább. Nem dob ki semmit: egészen a legutóbbi időkig nem rombol, hanem épít. Reményi Attila szellemi elköteleződése Győr iránt sokrétű: a külső, fizikailag és érzékelhető inspirációtól egészen a tudattalan legmélyén lejátszódó elemző-szintetizáló befogadásig és újrateremtésig. A külső, fizikai kapcsolódási pontok közvetlenül felismerhetők a város sokszínű zenei életét alkotó zenei együttesek különféle apparátusára komponált művekben, vagy az egyes győri helyszínekhez kapcsolódó művekben. Egy minden, a városban járó-kelő számára nyilvánosan érzékelhető példa: Győr emblematikus harangjátékának szerzője is Reményi Attila. Az alkotó lélek mélyén rejtőző tudatalatti kapcsolatrendszer bonyolult hálója azonban már sokkal nehezebben fejthető fel. Egyrészt feltételezi a város és annak történelmi-kulturális hagyományai ismeretét, másrészt igényli az eddigi életmű mélyebb tartalmi összefüggéseinek megértését. Amint a szülővárosában jelenlévő közel három évtizedes történelmi múlt emlékei épülnek egymásra, úgy találkozik össze Reményi Attila alkotói műhelyében a francia egyházi kórusművészet reneszánsz harmonizálása a távoli afrikai törzsek fából készült ütőhangszerein lüktető eleven ritmikával – többnyire klasszikus formai keretbe ágyazottan. Van egy hangszer azonban, a hárfa, amelyhez különleges kapcsolat fűzi. Aba Nagy Zsuzsa Bécsben élő hárfaművésznő, majd tanár kollégája, Bélyei Adél és édesanyja, B. Gogolyák Mária győri hárfaművészek inspirációjára több hárfás kamaraművet írt. „Miniatűrök hárfára” című kompozíciója – amellyel 1998-ban megnyerte a fukui zeneszerzői versenyt, és amelynek köszönhetően eljutott Japánba –, a 2013-ban megrendezett 3. Szegei Nemzetközi Hárfaverseny kötelező anyagában szerepelt.

Egy alkotóművészt különböző módon befolyásolhat az a szellemi kisugárzás, ahová gyökerei révén kötődik, illetve az a környezet, amelyet esetleg később élete, alkotói pályája színteréül választ. Reményi Attilánál e kettő azonos. A három folyó találkozásánál kelta és római alapokra épült város – egykor civitas capitularis és civitas regalis – központjának stiláris arculatát alapvetően a mediterrán elemeket is magába foglaló késő reneszánsz, valamint a délnémet barokk építészet stílusötvözete határozza meg. Reményi Attila alkotásainak többsége az európai zenetörténet hagyományaihoz és formakincséhez való tudatos ragaszkodással, akusztikus hangszereken, modern eszközökkel dolgozza fel e közel négy évszázados szellemi örökséget. / Kaizinger Rita írása /

Díjak, kitüntetések

1990 Erkel Ferenc-díj
2008 Bartók Béla – Pászthory Ditta-díj

Related Nevek