Dohnányi Ernő Jenő Frigyes (Pozsony, 1877. július 27. – New York, 1960. február 9.) zeneszerző, karmester, zongoraművész, zenepedagógus.
Családi háttere
Dohnányi Ernő 1877. július 27-én Pozsonyban született. A felvidéki család nevét először 1697-ben említi hivatalos irat, amelyben I. Lipót nemesi címet adományozott Dohnányi Györgynek. Édesapja Dohnányi Frigyes, a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium tanára volt, és erősen érdeklődött a művészetek iránt. Tehetséges csellista volt, rendszeresen és elismerten szerepelt a pozsonyi polgárság zenei igényeit kielégítő koncerteken és házi muzsikálásban egyaránt. Még Liszt Ferenccel is játszott együtt egy pozsonyi koncert alkalmával. Édesanyja Szlabey Ottilia volt. Egy húga volt, a nála egy évvel fiatalabb Mária.
Pozsonyi évei
A gyermek Dohnányi körül folyton muzsika szólt. Édesapja kezdte zongorára tanítani hatéves korában. Első kompozícióját is zongorára írta 1884-ben, Gebet címmel. Kilencévesen, 1886-ban szerepelt először nyilvánosan, és ebben az évben íratták be a pozsonyi gimnáziumba is. Itt ismerte meg a nála négy évvel fiatalabb Bartók Bélát. Szülei irányítása mellett, gimnáziumi évei alatt elsődleges feladata a tanulás volt, a gyakorlás, komponálás csak ezután következhetett. Azonban a zene iránti korai elkötelezettsége és rendkívüli tehetsége olyan mértékű fejlődést eredményezett, hogy apja belátta, fiának hivatásos zenésznek kell lennie.
Korai szerzeményei zongoradarabok, zongorakíséretes hegedű- és cselló darabok, valamint vonós kamaraművek. Később, 14 éves korában már vokális műveket is írt: kórusműveket iskolai alkalmakra, dalokat, sőt még az opera műfajával is megpróbálkozott, 1891-ben.
1894-ben érettségizett. Egyértelmű volt, hogy a muzsikus pályát választja. Hosszas fontolgatás után döntött úgy, hogy a Bécsi Zeneakadémia helyett az akkor még mindössze két évtizedes múlttal rendelkező Magyar Királyi Zeneakadémiát választja tanulmányai színhelyéül. 1894 szeptemberében felvették a zongora és a zeneszerzés tanszakra.
Pályakezdés
Zongorából a 3. évfolyamra Thomán Istvánhoz, zeneszerzésből pedig 2. évfolyamra Koessler Jánoshoz került. Ezenkívül még a Budapest Tudományegyetem bölcsészkara német–magyar szakára is beiratkozott, de egyetemi tanulmányait rövidesen abbahagyta, mivel a Zeneakadémia minden idejét lekötötte. 1895-ben írta 1. opusszámmal ellátott művét, a c-moll zongoraötöst, amelyet Koessler közbenjárására Johannes Brahms is megismert, és előadatott Bécsben, még 1895-ben. Brahms állítólag annyit fűzött a darabhoz, hogy: „Magam sem tudtam volna jobban megírni”. Budapesten is egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. Zeneszerzőként pedig az eddigi kamara- és zongoraművek mellett egy szimfónia megírásának ötlete kezdte el foglalkoztatni. 1897-ben ez a szimfónia (F-dúr) és a Zrínyi-nyitány elnyerte a millennium alkalmából meghirdetett Király Díjat. Még az év júniusában kitüntetéssel diplomázott mind zongorából, mind zeneszerzésből. Nyarát Eugen d’Albert-rel, a kor egyik legavatottabb Beethoven-játékosának társaságában töltötte, hogy felkészüljön őszre tervezett berlini bemutatkozására. A német főváros nem hozta meg számára a kívánt koncert sikereket, de a jövőbeni művészi karrierjéhez vezető legfontosabb esemény mégis itt érte: Richter János meghívta a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara szólistájának, 1897 novemberére. Az ő révén mutatkozott be Londonban, 1898-ban, amivel megvetette világ hírnevének alapjait. Az angol fővárosban fergeteges sikert aratott, egyre újabb és újabb koncerteket követeltek tőle, és az újságok is oldalakat szenteltek méltatására. 1899 márciusában megnyerte a bécsi Bösendorfer zongoragyár által meghirdetett zeneszerzői versenyt, op. 5-ös e-moll zongoraversenye egytételes változatával. Az 1899/1900-as évad során lépett be a világutazó koncert zongoristák körébe.1903–1905 között Bécsben, majd 1915-ig Berlinben volt a Zeneakadémia professzora, 1915 végétől Budapesten működött. A Magyarországi Tanácsköztársaság idején Bartókkal és Kodállyal együtt a zenei direktórium tagja volt.
1919–1944 között a Budapesti Filharmóniai Társaság elnök karnagya, 1931–1934 között a Magyar Rádió Zenei Osztályának igazgatója, majd a Zeneakadémia főigazgatója volt. Munkásságát 1930-ban Corvin-lánccal is elismerték.
A második világháború kitörésével élete legfordulatosabb és egyben legkeservesebb szakaszához érkezett. A sorsforduló magánéletében kezdődött: ebben az esztendőben ismerkedett meg későbbi, harmadik feleségével, az akkor mindössze 27 esztendős Zachár Ilonával, akinek személye több szempontból is döntő befolyással volt a zeneszerző sorsának alakulására. Akkor is például, amikor 1944 őszén közösen úgy döntöttek, hogy Ilona gyermekeivel együtt végleg elhagyják Magyarországot. Ezt követően három éven át egy ausztriai faluban várták a háború végét és a koncertélet rendeződését – kétségbeejtő anyagi körülmények között. Innen egyéves argentínai kényszer kitérő és számtalan nehézség után 1949-ben érkezett meg a család az Amerikai Egyesült Államokba, ahol a Florida State University zongora- és zeneszerzés-professzori állást kínált neki. Ő örömmel fogadta el az ajánlatot, s az év novemberétől haláláig, 1960-ig egzisztenciális gondoktól ugyan nem mentes, de a háborús éveknél összehasonlíthatatlanul harmonikusabb, nyugodtabb periódust töltött Florida fővárosában, Tallahassee-ben. Másrészről azonban a hányattatásoknak ekkor még nem szakadt végük: művészi és anyagi érvényesülését ugyanis csaknem teljesen lehetetlenné tette az a politikai rágalomhadjárat, mely még 1945 tavaszán indult el Magyarországon, s jó tíz éven át meghatározta életét bolyongása évei alatt, s még Amerikában is. Dohnányit háborús bűnökkel vádolták meg, s annak ellenére, hogy a hivatalos minisztériumi vizsgálat minden kétséget kizáróan felmentette őt előbb Magyarországon, majd később, amikor a vizsgálat lefolytatását kérték, az Egyesült Államokban is, a rágalom kiirthatatlannak bizonyult. Ennek következtében – bár Dohnányi mindvégig aktívan hangversenyezett országszerte kisebb városokban – az igazán jelentős kulturális központokban nem tudott érvényesülni, New Yorkban például csupán egyetlen alkalommal sikerült hangversenyt szervezni számára, így a szimbolikus rehabilitációra tulajdonképpen haláláig nem került sor. 83 éves korában hunyt el New Yorkban, ahol lemezfelvételt készített. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki.
Három házasságából három vér szerinti és három nevelt gyermeke volt. Dohnányi először a zsidó származású zongoraművésznővel, Elisabeth Kunwalddal (Kunwald Elza) élt házasságban. Ebből a frigyből két gyermeke született, Hans von Dohnányi (1902–1945) és Grete (1903–1993), akik később a Bonhoeffer családba házasodtak be. 1919-től 1949-ig Dohnányi második felesége, a színésznő, Elsa Galafrès volt; majd egészen haláláig Zachár Ilonával (Icy) élt házastársi kapcsolatban. Hans fiának gyermekei közül Klaus von Dohnányi politikus, Hamburg egykori polgármestere, míg Christoph von Dohnányi világhírű karmester lett. Dédunokája a népszerű német színész, Justus von Dohnányi.
Habár zongoraművészként már életében is több elismerést kapott, Dohnányi elsősorban zeneszerzőnek tekintette magát. Fiatalkori darabjaiban a brahmsi-schumanni zenei nyelvet Beethoven örökségét folytató formai és kompozíciós gondolkodás ötvözte. Különös módon nagyrészt e korai művek közül kerülnek ki az életmű legjellegzetesebb és legnépszerűbb opuszai, például a G. E. variációk (op.4), az 1. vonósnégyes (op. 7), a Cselló-zongora-szonáta (op.8), vagy a Trió-szerenád (op.10). Berlini alkotói periódusában több dal ciklus, színpadi mű (pl. Pierette fátyola, pantomin,op. 18), és néhány kiemelkedő, a fiatalkori alkotásoknál komorabb hangvételű kamara művet írt pl. 2. zongoraötös, op. 26). Ekkoriban született ma is legnépszerűbb műve, a zongorára és zenekarra írt Gyermekdal-variációk (op. 25), amelyben a magyarul Hull a pelyhes fehér hó szöveggel énekelt dallamra épülnek briliáns karakter változatok. Magyarországra való hazatérését követően kezdődött jobb híján „magyarosnak” nevezett, valójában azonban meglehetősen eklektikus és kissé kiegyenlítetlen színvonalú alkotói periódusa. Ennek utolsó éveiben, már a a II. világháború alatt komponálta két nagyszabású, általa főművének tartott kompozícióját: a Madách-szövegekre készült Cantus vitae-t (op.38) és a 2. szimfóniát (op. 40). A „bolyongás” zaklatott időszakát (1944-1944) néhány meglepően őszinte és értékes mű születése jelzi; kései, amerikai alkotói periódusa pedig egyszere bizonyul kísérletezőnek és nosztalgikusnak – mi sem jellemzi ezt jobban, minthogy utolsó kompozíciója, a Szólófuvola-passacaglia (op.48/2) tizenkét hangú témára épül, ugyanakkor kifejezetten tonális feldolgozásmód jellemzi.
Zrínyi-nyitány (1896)
A művet a nagyközönség számára először 1996-ban a Zeneakadémián a Műegyetemi Szimfonikus Zenekar mutatta be, a mű keletkezésének és a zenekar alapításának 100 éves évfordulója alkalmából rendezett hangversenyen. Első lemezfelvétele is a Műegyetemi Szimfonikus Zenekar előadásában került rögzítésre 2001-ben.