Miért maradt fenn a zene több évezreden át? Szabó Ádám cikke a 2019 januári Fidelio-ban

Legtöbben csak kedvtelésből hallgatunk zenét, s úgy tűnhet, semmilyen evolúciós haszna nincsen az emberiség történetében. Akkor mégis hogyan maradhatott fent évmilliókon keresztül? Van a zenének evolúciós értéke?
A zene életünk valamennyi területén jelen van, akkor is, ha észre sem vesszük. Dúdolunk vagy énekelünk, amikor magunk vagyunk, zenét hallgatunk autóban vagy utazás közben, zene szól a liftben és a bevásárlóközpontokban, emberek zenélnek az aluljárókban és az utcákon, zene szól a tévében, a rádióban, zenével csörög a telefonunk is. De mégis mi értelme mindennek? Hogyan tudott fennmaradni a zene több évezreden át, amikor látszólag semmi értelme – szakszerűbben, adaptációs értéke – nincs? Mármint a kézenfekvő kellemes, gyönyörködtető vagy épp unaloműző funkcióján kívül. Erre kereste a választ David Huron, az Ohio-i Állami Egyetem Zeneiskolának tanára publikációjában.
Azt, hogy egyes tulajdonságok, jellemzők miért és hogyan maradtak fent az idők kezdete óta az embereknél és az állatoknál, az evolúciós pszichológia vizsgálja. Hogy megértsük Huron gondolatmenetét, érdemes gyorsan átfutni, milyen keretben is gondolta végig a zene evolúciós értékét írásában.
Az evolúciós pszichológia szerint minden, ma ránk jellemző dolog azért maradhatott fent, mert valamilyen szempontból segítette a túlélésünket az évezredek során – azaz valamilyen közvetlen vagy közvetett módon hozzájárult ahhoz, hogy őseink táplálkozni vagy szaporodni tudjanak.
Azoknak a dolgoknak, amelyek ebben segítségünkre voltak, adaptív értéke volt. Mivel évezredes-évmilliós mértékről beszélünk, természetesen akadnak tényezők, amik ma már kevésbé bírnak adaptív értékkel – így például az édes ízek utáni vágy, és a keserű ízek elutasítása hasznos lehetett őseinknek a legtáplálóbb ételek felkutatásában és a mérgező növények elkerülésében, ma már azonban ellenünk dolgozik, hiszen a cukros étrend miatti elhízottság a nyugati világ egyik legsúlyosabb egészségügyi problémája. Az evolúció azonban sokkal lassabban dolgozik ennél. Ezért van, hogy többségünk még mindig inkább iszik kólát, mint tonkot. Az evolúciós szemlélet azonban ezer másik téren is alkalmazható a közgazdaságtantól kezdve a jogon át a politikáig. A pszichológia ezen területe az elmúlt évtizedekben főleg olyan dolgokat vizsgált előszeretettel, amelyeknek evolúciós haszna első látásra kétségesnek tűnik: mi haszna volt például a túléléshez a pletykának (információterjesztés, kapcsolatok megerősítése) vagy az önzetlenségnek (ha én fel is áldozom magam érted, legalább megmentem fajom egy példányát, cserébe leszármazottaim még viszonzást is várhatnak tőled stb.). Vagy például a zenének.
Még az evolúciós pszichológia legismertebb nevei között is akad, aki szerint a zene semmiféle evolúciós haszonnal nem bír.
Egyes feltevések szerint a zene egyszerűen a nem-adaptív örömkeresés (non-adaptive pleasure seeking, NAPS) kategóriájába tartozik.
A legtöbb örömforrásnak, például az evésnek vagy a szexnek egyértelmű az adaptív haszna, bár mint az imént láttuk, a cukros ételek és üdítők fogyasztása mára már a NAPS kategóriájába sorolható, hiszen nem jár evolúciós haszonnal. Egy másik, még egyértelműbb példa a NAPS-re a drog- és alkoholfogyasztás. Ezen szerek azonban egyértelmű hátrányba hozzák használóikat: az alkohol- és drogfogyasztók jellemzően nem túl jó szülők, kevésbé kívánatos párok, és túlélési esélyeik is rosszabbak, mint társaiké.
A NAPS-teória szerint ugyanennek a zenekedvelőkre is igaznak kell lennie: aki túl sokat foglalkozik a zenével, az képletesen szólva a függőkhöz hasonlóan a szegénysorra kerül. Sőt, mivel az evolúciós pszichológia szerint csak azok a tulajdonságok és jellemzők maradnak fent, amelyek hasznosak, a zenekedvelőknek néhány évezreden belül ki kell halniuk. A zene csupán azért létezik még, mert túl fiatal, csupán pár ezer éves, és lehet, hogy még néhány ezer év múlva el fog tűnni. Egy másik teória szerint a zene csak evolúciós emléknyom, olyan, mint az emberi vakbél: egykor hasznos volt, ma már azonban nem az.
Azok, akik mindezek ellenére a zenét evolúciósan adaptívnak tartják, nyolc teóriát vázolnak fel.
• Párválasztás – a páva színes tollaihoz hasonlóan őseink zenetudásukkal ékeskedtek.
• Társadalmi kohézió – a zene összehozza az embereket, és segít összehangolni a cselekvést például védekezéskor vagy támadáskor.
• Csoport erőfeszítés – zene segítségével a munkát is könnyebb összehangolni, például nehéz dolgokat elvonszolni .
• Perceptuális fejlődés – a zenehallgatás kifinomultabbá teszi a hallást.
• Motoros képességek fejlesztése – a hangszeren való játék a mozgásos képességeinket is fejleszti, az éneklés pedig segíthetett a beszéd kifejlődésében.
• Konfliktuscsökkentés – a beszéddel ellentétben a zenélés ritkábban vezet agresszióhoz; a tábortűz körüli éneklés vagy dobolás például bizonyára biztonságosabb, mint a beszélgetés és vitatkozás.
• Biztonságos időtöltés – az alváshoz hasonlóan a zenélés is egy viszonylagosan biztonságos időtöltésnek számíthatott. Amíg aludtak vagy zenéltek hőseink, addig sem kerültek bajba. Ahogy pedig egyre sikeresebbnek bizonyultak élelemgyűjtésben, úgy nőtt a szabadidejük, így szükséges volt a fennmaradáshoz, hogy mindezt biztonságosa töltsék el.
Egy jelenség evolúciós eredetét négy típusú bizonyítékkal támaszthatjuk alá: genetikai, neurológiai, etológiai és archeológiai bizonyítékkal. Mivel jelenleg a tudomány nem ismer zenével összefüggő géneket, Huron a többi területen keresett bizonyítékokat.
Számtalan archeológiai lelet tanúskodik arról, hogy a zene már az ősidők óta része az emberiség életének.
1995-ben a szlovéniai Divje Babé-ben egy olyan csontfurulyát találtak a régészek, ami egy mára kihalt európai medve combcsontjából készülhetett – vizsgálatok szerint a lelet 43-83 ezer éves lehet.
Z Ez persze nem a legkorábbi, csak a legkorábbi, megtalált hangszer. Sejthető, hogy egy olyan, finom szerkezetet, mint a furulya, néhány ezer évvel megelőztek olyan kezdetlegesebb hangszerek, mint a dob vagy a csörgő. A zene tehát megfelel az egyik legfontosabb feltételnek: nagyon régóta jelen van.
És nemcsak régóta, hanem mindenhol. Nem ismerünk olyan kultúrát a Földön, amelynek valamilyen szinten ne lenne része a zeneiség. A zene mindenhol jelen lévősége pedig megfelel az evolúciós érvek egy másik fontos feltételének: a populáció szinte egészében megtalálható. Az etológiai bizonyítékot a tudósok rendszerint úgy azonosítják, hogy megfigyelik az emberek vagy állatok viselkedését: mi az, amivel sok időt töltenek, ami sok energiájukat emészti fel. Az evolúciós teória szerint ugyanis minden viselkedés optimalizált – vagyis minél több időt töltünk vele, annál fontosabb. Az emberek életük jelentős részét alvással töltik, ami érthető is, hiszen ez kulcsfontosságú egészségünk szempontjából. Huron cikkében két példát hoz a zene jelentőségének bemutatására: a mekronati indiánokat és a mai, modern Egyesült Államokat. Előbbi egy vadászó-gyűjtögető nép a brazíliai Amazonasból, akik életében a zene kulcsfontosságú szerepet tölt be. A férfiak már hajnalban összegyűlnek és mély hangon énekelnek, amelyik társuk pedig nem csatlakozik hozzájuk, azt megfeddik. Az Egyesült Államokban a zene szintén kikerülhetetlen: a zeneipar egyes adatok szerint a legfontosabb exportszektor, az emberek pedig több pénzt költenek zenére, vagy olyan tartalomra, amiben zene hallható, mint gyógyszerre.
A zene tehát az ősi, vadászó-gyűjtögető, és a mai, modern kultúrákban is központi szerepű, az emberek rengeteg erőforrást (energiát, pénzt) fordítanak rá – tehát az evolúciós teóriai etológiai elvárásait is teljesíti.
Ami pedig a fejlődési bizonyítékokat illeti: kutatások szerint az újszülöttek a zenei skálákat a felnőttekhez hasonlóan dolgozzák fel, előnyben részesítik például a konszonáns harmóniákat.
Az persze, hogy sok időt töltünk zenéléssel, még nem elég bizonyíték arra, hogy a zene adaptív tevékenység. A kutatóknak valamilyen elmélettel alá is kell támasztaniuk, miért lehetett a zenélés hasznos őseinknek. Egyes teóriák szerint a zene valójában a beszédhez hasonló evolúciós értékkel bír. A beszéd az egyik legnépszerűbb elgondolás szerint a kurkászás egy továbbfejlesztett formája: segít összetartani a csoportot, növeli az empátiát, csökkenti a konfliktusokat a csoporttagok között. A beszéddel szemben a zene nemcsak egy-két, de egyszerre akár több tucat emberhez szólhatott, így sokkal hatékonyabb összetartó erővel bírt.
Huron egy további elméletet is idéz cikkében, ami a zene társas kötődésben betöltött szerepét magyarázza. Eszerint két rendellenesség, a Williams- és az Asperger-szindróma között sok hasonlóság mellett van egy jelentős különbség is: az előbbiben szenvedőkre társaságkedvelés, jó verbális képességek és muzikalitás jellemző, míg utóbbiakra nem. Elképzelhető tehát, hogy a zenei érzék alakítja ki a társas kapcsolatokkal összefüggő képességeket, és a Williams-szindrómásak épp muzikalitásuk miatt jobbak ebben. Talán a zene is azért maradhatott fent, mert fontos szerepet töltött be abban, hogy az emberek alapvetően társaságkedvelőek és csoportban élők legyenek.
Mi ugyanis a világ legismertebb, legtöbbet játszott dala? A Boldog születésnapot – állítja Huron, amit szintén egy embertársunk ünneplésére, közös élményként énekelnek szerte a világon.
Emellett a zene evolúciós szempontból rendkívül sok, hasznos folyamatot indít el bennünk. A kutatások szerint például a zenehallgatás csökkenti a tesztoszteronszintet, ami az agresszió és frusztráció egyik fő felelőse. Növeli viszont az oxitocint, ami nemcsak az anyatej szülés utáni áramlásához elengedhetetlen, de segíti a kötődést, és a szülés mellett olyan örömteli eseményekkor termelődik, mint a szex, vagy az extázis. Az oxitocint egyfajta mentális radírként is működik: eltörli a korábbi emlékeket és segíti az új élmények tárolását. De tudományos okoskodás nélkül is tapasztalhatjuk a zene hangulatszabályozó hatását. Ha a rossz kedvünket akarjuk elűzni, vagy a magányunkat oldani, a legegyszerűbb, ha zenét hallgatunk!
Mindezen érvek egyike sem perdöntő, de nem is ez volt Huron célja. A fentebbi bizonyítékokkal csak azt szerette volna bemutatni, hogy nincs akadálya annak, hogy a zenét evolúciósan adaptívnak tekintsük. Mára nyilvánvalóan teljesen máshogy éneklünk és zenélünk, mint az őskorban, de a lényeg, a zene központi szerepe az évmilliók alatt sem változott.